Egyetemek Sítábora

4. Fejezet

 Vacsora után összekészülődtünk a bulira, majd elindultunk felfelé a tetőtérbe. Itt már nem voltak szobák csak egy hatalmas nyílt tér és egy szauna. Sötét volt csak egy pár szíves fény világított. Mindenki fürdőruhában volt, szólt a zene, két asztalon volt a kaja meg az alkohol.

 - Jó a felhozatal! - ugrott elém Lilla.

 -  Neked barátod van nem? - nézem rá.

 - Igen de attól még nem vagyok vak. Jázmin engedd el magad picit, keress egy fiút!

 - Inkább Máténak nézek fiút.

 - Nem. Mindig Mátéval vagy. Ő nem lesz a barátod.

 - Már a legjobb barátom. 

 - Jázmin! Nem szeretem amikor kiforgatod a szavaimat, pedig tudod, hogy értettem. - nézett rám mérgesen.

 - Jól van Lil. - nyugtattam le. - Előbb igyunk.

 - Utána beszélsz fiúkkal? - kérdezte.

 - Utána beszélek fiúkkal.

Odamentünk az asztalhoz aminél egy fiú a italokat adta ki:

 - Lányok, mit adhatok? - mosolygott ránk.

 - Két vodka-narancs. Önként csinálod ezt, vagy kényszerítettek? - kérdeztem.

 - Kényszerítettek, de neked önként. - kacsintott rám, miközben átadta az italokat.

 - Köszi. - mosolyogtam rá.

Megfordultunk Lillával és elsétáltunk. Mikor távolabb értünk, megállított és megkérdezte:

 - Nem tetszett?

 - Nem tudom. - visszanéztem a fiúra, minket nézett. - Szőke haj, kék szem, kicsit kidolgozott test. Nem csúnya de nem is  különleges.

 - Pedig a te esetednek tűnik, mármint haj és szem ügyileg. 
 - Attól, hogy az előző barátaim így nézett ki attól még nem ez az esetem. Bár eléggé jól tud kinézni. - mosolyogta el.
 - Legalább ha úgy adódik, beszélj vele. - mondta Lilla.
 - Úgy lesz. Viszont keressük meg Dávidékat.
 Dávid a tánctér szélén állt. Abban a pillanatban, hogy meglátott minket, megragadta barátnőm kezét és eltűntek a táncoló emberek között. Miután egyedül maradtam, gondoltam, megnézem a szaunát. Elindultam a tér jobb oldala felé, ahol egy kis elválasztó fal mögött állt a szauna. Egy kis padka tartotta vissza a vizet a földről, hogy kijjebb jöjjön és csúszós legyen a tánctér is. A kis térség majdnem üres volt, pár ember épp jött ki a zuhanyzóból és indult táncolni.
 A szauna elé érve láttam, hogy csak két ember van ott. Nem szeretem a tömeget, ezért neki. Elindultam befelé. Közelebb érve azonban felismertem a két személyt. Máté és Kristóf. Egymáshoz nagyon közel ülve beszélgettek. Nem akartam zavarni, mégis egy érzés arra késztettet, hogy menjek be közéjük. Tovább mentem. A következő pillanatban Máté megcsókolta Kristófot, aki visszacsókolt. Lefagytam. Most már csak el akartam tűnni onnan olyan gyorsan ahogy tudtam. Megfordultam és elkezdtem rohanni. A padló csúszós volt, a nagy hév miatt megcsúsztam és hangos csattanással elestem. A lábamat bevágtam a padkába ahogy átestem rajta, és az innivaló is kiborult. Persze a nagy zenében nem hallották meg a kintiek, viszont Mátéék nagy is jól. Kijöttek a szaunából:
 - Jázmin! - mondtam Máté. Oda akart jönni hozzám felsegíteni.
Gyorsan felpattantam és elsiettem. Találkozott a tekintetem mindkettejükével. Értetlenül néztek rám.
 - Várj, vérzik a lábad! - kiabált utánam. 
 Az italom pótlása végett visszamentem a sráchoz aki még mindig az asztal mögött szolgált fel.
 - Kérhetek még egy vodka-narancsot? - kérdeztem sziszegve.
 - Valami baj van? - nézett rám a srác.
 - Csak elestem. Nagyon fáj. Plusz közben még kiöntöttem az italom.
 - Vérzik a lábad. Gyere ülj le. - mutatott a maga mögötti székre.
Odabotorkáltam. Leültem.
 - Tessék igyál, elűzi a fájdalmat. - adta oda a poharat. - Hogy csináltad?
 - Futottam a szaunánál. - ismertem be. Közben a srác egy vizes zsepivel letörölgette a sebem.
 - Orvosnak tanulok. Nem nagy seb. 
 - Tudom. Orvosok a szüleim. Csak nagyon vérzik és fáj. - mosolyogtam rá. - Köszönöm.
 - Szívesen.
 - Bakonyi Jázmin - mutatkoztam be.
 - Kese Jácint.
 - Jácint? Tudom, hogy fiú név, de soha nem találkoztam fiúval akit így hívtak volna.
 - Legalább tudod, hogy fiú név. - nevetett. - Régebben sokszor szekáltak vele, hogy lány nevem van.
 - Egyébként szép név. - mosolyogtam.
 - Igen, most már szeretem. Különleges. - válaszolta. - Hová jársz?
 - BME.
 - Mérnök? - húzta fel a szemöldökét. - Szép!
 - Köszi.
Sokat beszélgettünk. Jácint igazán jó társaság volt. Vicces, kedves. Olyan hajnali kettő felé azonban elkezdtem ásítozni. 
 - Fáradt vagy? - nézett rám.
 - Igen. - mondtam.
 - Menj csak aludni. Lekísérlek.
 - Köszönöm.
A szobám ajtajánál elköszöntünk egymástól, ő elindult a szobája felé én pedig a szobámba. Azonban mielőtt még kinyitottam volna az ajtót, odaszólt:
 - Várj! - Felé fordultam. - Nem szeretnél holnap együtt síelni?
 - Ööö... Dehogynem, persze. - mondtam, picit megilletődve.
 - Akkor holnap reggel találkozunk. - mosolygott rám.
 - Rendben. - mosolyogtam én is vissza. Azzal bementem a szobába.    

Egyetemek sítábora

3. Fejezet

 Másnap reggeli után a főszervező elmondott minden tudnivalót, majd kiosztotta az összes bérletet és térképet. Aztán elindultunk síelni. A szállásunk pályaszállás volt az pálya aljában. Így miután felöltöztünk, összeszedtük a felszerelésünket elindultunk a felvonó felé. Máté elég idegesnek tűnt. 

 -  Nyugi. - mondtam neki a kabinban.  - Majd mindannyian segítünk.

 - Ja haver majd segítünk. - értett egyet Dávid.

 - Igen-igen. -  helyeselt Lilla is.

 - Köszike srácok. - mosolygott hálásan ránk.

 Felértünk a hegyre. Szép napos idő volt. Ideális egy jó síelésre. Kicsit félre álltunk megbeszélni, hová is szeretnénk menni. A térképen találtunk egy területet, ahol viszonylag sok zöld pálya volt. Mint kiderült Máté sokkal ügyesebb volt mint mondta és kifejezettem gyorsan is tanult. 

 Ebédelni az egyik kisebb hüttébe ültünk be, ami nem is volt olyan iszonyatosan drága és kevesen is voltak benne. Mindannyian vettünk magunknak valami ételt és természetesen forrócsokit. Nincs síelés enélkül a forró, gőzölgő ital nélkül. 

 - Hallod legközelebb ne hazudj, hogy nem tudsz síelni. Időt takarítanánk meg. - hajoltam oda Mátéhoz.

 - Nem tudtam, hogy ilyen jó leszek. Bár sejthettem volna. - "szerénykedett".

 - Na jó, ne legyél ennyire nagyra magaddal! - nevettem rá.

 - Srácok - szólalt meg Lilla. - Mi elmennénk egy kicsit ketten. Nem baj?

 - Dehogy - mondtam.

 -  Én is mindig szerettem volna egy sípályán szexelni - jegyezte meg Máté. Állandóan piszkálta Lillát a fiúzós stílusa miatt. 

 - Farki! - nézett vissza rá szúrós szemmel. Ez az elnevezés a Farkas vezetéknévből jött. Máté utálta, így ha valami olyat mondott ami Lillának nem tetszett, ő így bosszulta meg.

 - Megyünk akkor. - állt fel Dávid, ám mielőtt még kimentek volna lepacsizott Mátéval. 

Mi is összeszedelőzködtünk és elindultunk egy hegy felé amin viszonylag sok kék pálya volt.

 A felvonó a hegyre kabinos volt. Így elkezdtünk lecsatolni, amikor valaki belém jött hátulról és elsodort. Mérgesen álltam fel.

 - Bocsi. - tápászkodott fel Kristóf. - Elszámoltam.

 -  Semmi baj. - mondtam, de azért vetettem rá egy mérges pillantást. 

Miközben vártunk a sorunkra végig mögöttem lévő fiú társaság és volt barátom hülyülésék hallgattam. Az előttünk lévő 8 személyes kabin megtelt. Mi következtünk. Együtt ültünk be és indultunk fel a hegyre. Az út feléig nem szóltam egy szót sem, csak hallgattam a beszélgetést. Aztán Kristóf felém fordult:

 - Gondolkoztál a kifogáson? - kérdezte.

 - Már mondtam. - feleltem.

 -  Én meg, hogy nem hiszem el. Szóval?

 - Milyen kifogás? - szólt közbe Máté.

 - Nem érdekes. - válaszoltam.

 - Nahát Jázmi, titkolózunk a pasikánk előtt? - vonta fel a szemöldökét Kristóf.

 - Nem a fiúm. A legjobb barátom. 

 - Friendzone.. Sajnálom. - veregette meg egy ismeretlen srác Máté vállát.  -  Nálunk van pár szép lány ha vigasztalódásra vágysz. 

 - Köszi, de nem vigasztalódok lányokkal. - válaszolt. -  Meleg vagyok.

 - Ez esetben van pár fiúnk is. -  nevetett a srác.

 - Meleg... - hallottam Kristóf hangját. Ránéztem. Találkozott a tekintetünk, ám mielőtt még mondott volna valamit felértünk.

Fel csatolásnál még odacsúszott mellém. 

 - Találkozunk a bulin. Addigra kérek egy hihető kifogást. - azzal elsíelt.

 Négy után visszamentünk a szállásra. Fürdés után még volt egy óra vacsoráig, így Máté úgy döntött kifaggat, 

 - Jázmi? - szólalt meg miután már egy ideje nézett az ajtóból. - Ismerd.

 - Igen, ismerem. -  vallottam be.

 - Ezért nézted a buszon. Miért nem mondtad el?

 - Nem tudom. 

 - Honnan ismered?

 - Középiskolából.

 - Egy suliba jártatok?

 - Nem, egyik volt táncostársam osztálytársa volt. Innen ismerem.

 - Meleg?

 - ... Igen. - válaszoltam. Nem volt teljesen igaz, mivel biszexuális volt. Jobbnak éreztem ezt az információt elhallgatni. Máté gyorsan rájön az ilyen múltbeli kapcsolatokra és a szeme csillogásából látva gondoltam, jobb ha nem tudja, hogy egykori barátom tetszik neki.

Egyetemek sítábora

2. Fejezet

 Természetesen a beszélgetésünkre Lilla is felfigyelt, és mint lány legjobb barátom, egyből bezsongott. Így az utunk az én nem létező szerelmi életemről szólt, és annak elkezdéséről. Lilla mindig is fiúzós típus volt. Így minden adandó alkalommal pasit akart szerezni nekem. Nem nagyon bántam általában, de most zavart, hogy folyton Kristófról beszéltek.
 Megérkeztünk a szállásra. Én és Máté egy szobát választottunk, Dávidék mellett. A szobában volt  közös fürdő, WC. Az előszobából pedig két háló nyílt. Enyém lett a jobboldali. Szépen kipakoltam a fontosabb dolgaimat, majd Mátéval elindultunk le vacsorázni.
 Dávidék már foglaltak nekünk helyet. Így hát beálltunk a sorba az ételünkért. 5 perccel később egy forró bögre daragaluska levessel és egy nagy tál csirkecomb krumplipüré párossal ültünk le és elkezdtünk enni.
 - Jázmin! - suttogta oda nekem Lilla hirtelen.
 - Tessék? - kérdeztem vissza zavarodottan. Nem értettem, mire fel a nagy izgalom a hangjában.
 - Ott van a fiúd... - biccentett a fejével az ajtó felé. - ... és téged néz.
Oldalra fordítottam a fejem. Kristóf tényleg ott állt a sorban. Láttam, hogy felismert, de még mielőtt bármit is tehetett volna, visszafordultam.
 - Tényleg engem néz. - mondtam, majd folytattam a vacsorám.
 - Na ne már! - hitetlenkedett Lilla. - A srác, akit kinéztél magadnak téged néz és még csak nem is érdekel? Te tényleg lehetetlen eset vagy.
 Befejeztem az evést. Visszavittem a tálcám. Szóltam a többieknek, hogy felmegyek. Majd visszaindultam a szobába.
 Már épp a szobánál voltam, amikor egy ismerős hang szólalt meg a hátam mögött.
 - Szia. - majdnem kiugrott a szívem a helyéről.
 - Szia. - fordultam meg.
 - Régóta nem láttuk egymást és amint felismersz elfordulsz. Így köszöntünk egy régi ismerőst? - mosolygott rám Kristóf.
- Nem fogtam fel, hogy mit látok, csak körbenéztem - füllentettem.
- Jaj Jázmi ez elég rossz kifogás volt. Próbálkozz még kicsit hátha elhiszem. Buta. - mondta egy pimasz mosollyal és elsétált.
 Az ágyamon feküdtem és gondolkoztam az elmúlt eseményeken, amikor Máté kopogott.
 - Igen? - szóltam.
 - Bejöhetek? - dugta be a fejét az ajtón.
 - Persze. - ültem fel.
 - Jól vagy? - jött oda mellém.
 - Természetesen, csak ismersz minden érkezés után kedvtelen vagyok. - mosolyogtam.
 - Tudom Jázmin, de ahogy mondtad, ismerlek. Furcsán viselkedsz. Emlékszel mit mondtam a buszon, és tartom. Nem szeretném, hogy bajod essen. 
 - Máté... köszönöm, de nem lesz semmi gond. - néztem a szemébe - Fáradt vagyok, ennyi.
 - Hát... akkor aludjunk! Holnap este buli. Meg valószínűleg mind a maradék 3 estén is. - mondta. Láttam rajta, hogy tudja, hogy nem mondok igazat de nem kérdezett semmit. Hagyott. Amiért nagyon hálás voltam.
 Fürdés után elköszöntünk egymástól, majd lefeküdtünk aludni. Nem igazán tudtam, miért nem szeretnék Kristófról beszélni a barátaimmal de jobbnak láttam elhallgatni a múltat.    

Egyetemek Sítábora

1. Fejezet

 A buszra vártunk. Dávid, Lilla, Máté és én. Körülöttünk sok más egyetemistával együtt. Mind bőröndökkel, sílécekkel, sícipőkkel és síruhában. 

 Még szeptemberben találtam rá az Egyetemek Sítábora elnevezésű programra. Amint megláttam tudtam ez a megfelelő rendezvény ismerkedni, ami a legjobb barátomra Mátéra rá is fért volna. Abban a hónapban lett vége 2 és fél éves kapcsolatának Ákossal, amely nagyon megviselte őt. Amikor előálltam az ötlettel a legjobb barátnőmnek egyből jönni akart velünk és természetesen a barátja is. Így hárman felkaroltuk Mátét, különböző programokat szerveztünk neki, hogy jobban legyen és a táborban már újult erővel ismerkedhessen. Most pedig itt voltunk. Bár tervünk nem teljesen valósult meg de Máté már majdnem a régi volt.

 - Már 10 perce itt kéne lennie a busznak. Így nem fogunk elindulni kilenckor. - mondta nekem, mivel Dávid és Lilla egymással voltak elfoglalva. 

 - Ma úgysem síelünk, szóval nem olyan nagy baj ha nem pontosan indulunk. - válaszoltam.

 - Azért itt lehetne már. - nyugtalankodott. 

 - Minden rendben? - néztem rá kérdőn.

 - Persze, persze csak indulhatnánk már.

 - Máté... 37-en vagyunk. Ahogy nézem sok a fiú...

 - Tudom Jázmin. - szakított félbe. - Már lecsekkoltam mindegyiket. - mosolyodott el.

 - Akkor miért vagy ideges?

 - Annyira szeretted volna, hogy eljöjjek, hogy nem mondhattam nemet, de én nem tudok síelni. - vallotta be.

 -  Tessék??  - lepődtem meg. - Nem azt mondtad, hogy síeltél már?

 - Nem mondanám síelésnek. Egyszer anyáékkal elmentem Eplénybe. Oktatóm sem volt és elsős gimis voltam, szóval nem mostanában.- magyarázta.

 - Oh... mondhattad volna. Találtam volna másik programot. - szomorodtam el.

 - Úgy fel voltál dobódva tőle, gondoltam bele megyek, mielőtt még feljöttek volna az alsó szomszédok az ugrándozásod miatt.

 -  De... - ekkor bevillant valami. - Hát ez remek! Ezzel fogsz ismerkedni! Keresel valami helyes pasit és megkéred, hogy segítsen megtanulni! Majd mindig felsegít amikor elesel, jegeli a lábad ha bedagad...

 - Jól van, jól van Jázmin. - nevetett, majd elhallgatott és a fejével az egyik fiúra bökött és huncut nézéssel megjegyezem. - Mondjuk ő taníthatna.

Végre megérkezett a busz. Leszállt a szervező. Keller Ágota néven mutatkozott be, elmondta a tudnivalókat, majd elkezdtünk bepakolni.

***

 A leghátsó előtti ülésre ültünk le Mátéval. Természetesen én ültem az ablak mellett mint mindig.  Egy ideig néztem ahogy az emberek egyesével felszállnak. Megmondják a nevüket, az iskolájukat, majd helyet keresnek és leülnek. 

 - Papp Kristóf. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar. - azonnal felkaptam a fejem az ismerős hang hallatán és ott állt a volt gimis barátom. Végzős évünk nyarán szakítottuk. Barátságos elválás volt. Mindketten szerelmesek voltunk még egymásba, de ő akkor még Debrecenbe készült egyetemre. Azóta nem hallottam felőle.
 Végig követtem a szememmel ahogy helyet keres magának. Végül a busz közepe felé leült egy lány mellé, valószínűleg csoporttársa volt. 

 -Tetszik a srác? - bökött oldalba Máté, ezzel kizökkentve a gondolataimból.

 -Tessék? - kérdeztem vissza.

 - Elég feltűnően bámultad. - mosolygott rám. - Jól néz ki. Magas, vékony alkatú. Sötét haj, sötét szem. Bár figyeltem mikor vártunk a buszra... nem biztos, hogy a te eseted. 

Tudtam mire gondol. Azt hitte Kristóf meleg. 

Keserédes

• Jól van, édesem, most épp vezetek. Ha hazaértem, megnézem az iratokat!
• De nekem most kellenek! Nagyon fontos, az anyósülés előtti rekeszben vannak. Csak nyisd le, és egyből ott lesznek.
• Mondom, épp vezetek, nem állhatok neki itt keresni! - válaszoltam kicsit ingerültebben, miután már vagy tíz perce próbáltam meggyőzni Áront, hogy nem alkalmas az idő holmi kocsiadatok előkeresésére.
• Csak lenyitod! El sem kell nézned a szélvédőről. Most van itt a vevő.
• Nem tud várni még egy öt percet? - kérdeztem.
• Nem. Azt mondta, elmegy, ha nem adom neki most, mert nincs ilyenekre ideje. Kérlek! Tudod, hogy fél évbe telt, mire találtunk egy vevőt.,,- kérlelt sokadjára is. Végül megadtam magam.
• Jól van! Szóval az anyósülés előtti rekeszben, igaz?… Nincs itt - mondtam, miután végigtapogattam minden centiméterét a rekesznek, de semmit nem találtam.
• Dehogynem! Ott kell lennie! Biztos!
• Hát pedig itt nincs.
• Tisztán emlékszem, hogy odatettem. Nézd meg még egyszer!
• Nem tudom megnézni, mondom! Hagyd elmenni! - Kezdtem nagyon ideges lenni. Ha a vevőnek nincs ideje, miért erre az időpontra jelentkezett, hogy jönne megbeszélni a részleteket? Néztem az előttem lévő üres utat. Lehajoltam, hogy benézzek a lyukba.

• Na megtaláltad már? Mondom, nézz bele, ott kell lennie! - Áron is kezdett egyre mérgesebb lenni.
• Nézem már, jó?! - kaptam fel a fejem.

Két piros lámpa. Félrerántottam a kormányt. Felém rohanó szalagkorlát.

• Drágám...?! - Áron ijedt hangja hallatszott a vonal végéről.

Hatalmas csattanás. Minden elsötétült.

***

A kórházban ébredtem. Áron ott ült mellettem. Ahogy meglátta, hogy felébredtem, kiszaladt a szobából, majd egy orvossal tért vissza.

• Hogy érzi magát? - kérdezte a doktor egy gyors rutinvizsgálat után.
• Kicsit tompán… - feleltem.
• Hatalmas szerencséje van, hölgyem. Ilyen sebességgel kisodródni az az útról… ezt nem sokan élik túl. A tompa érzés természetes több hetes kóma után. Szép lassan majd kitisztul minden.

***

Villogó fények. Emberek beszélnek körülöttem. Egy lámpa fénye világít a szemembe. Megint egy orvos. Fekszem az ágyamban. Egy mondat visszhangzik a fejemben újra és újra: ...Nem tudtuk már megmenteni az idegeket, sajnos lebénult...

***

Csurom vizesen ébredtem. A balesetem óta egy év telt el, de még mindig rémálmok gyötörnek. Ennyi idő alatt nagyjából hozzászoktam ehhez az élethez, de 2250-ben egy tolószékes ember olyan ritka látvány volt, mint a fehér holló.

Amikor Áron kitolt a kórház ajtaján, és elindultunk az autóig, az utcán lévő összes ember tekintetét magamon éreztem.

Otthon megváltoztak a dolgok. Azelőtt minden nap én főztem, takarítottam. Ám amikor az ember egy székhez van kötve, megváltoznak a dolgok. Nem értem fel a konyhában a főzőpaneleket, sem a hozzávalókat. A takarítást még sikerült megoldanom, ám az emeletre már nem tudtam felmenni. Áron csinált helyettem mindent. Aludnom is a kanapén kellett. Kezdtünk elhidegülni. Egyik nap végül elém állt:

• Fruzsina, sajnálom, én ezt nem bírom tovább!
• Tessék...?! - Hirtelen elöntött a félelem. Itt fog hagyni?
• Nem bírom! Nem tudunk elmenni sehová, mivel nem tudsz lépcsőzni, futni, kirándulni. Repülővel sem tudunk utazni. Nekem mozgás kell! Még az emeletre sem tudsz feljönni. Minden éjjel egyedül alszom. Bárhová viszlek, mindenki mutogat ránk, megszólnak. Régen irigykedtek rám amikor, beléptem veled valahová...

Beszélt még hozzám egy ideig. Láttam, ahogy mozog a szája, ám nem hallottam semmit. Bepánikoltam. Itt fog hagyni. Hogyan boldogulok egyedül? Ez az ország, sőt, ez a világ sem a kerekesszékesekre volt tervezve, mióta az orvostudomány képes volt regenerálni az egy bizonyos mértékig megrongálódott idegeket. Hogy megyek el bárhová is? Vásárolni, dolgozni? Hogy fogom túlélni ezt a világot egymagam?

***

Az után a nap után nem beszéltem többet Áronnal, nem is láttam. Gyorsan összepakolt. Egy szó nélkül lépett ki az életemből. Szörnyen fájt, amit tett. Szükségem lett volna rá, és otthagyott. Egyedül voltam.

A munkahelyemen a balesetem előtt én intéztem az összes megbeszélést. Időpontokat egyeztettem,  sőt néha még az ügyfelekkel is én találkoztam. Ám a balesetem után a főnököm lassanként lefokozott. Már nem engedte, hogy tárgyaljak az ügyfelekkel. Helyette kaptam egy irodát, rengeteg papírmunkával. Nem láttam mást az irodámban, mint a négy falat, egy asztalt, egy monitort és hatalmas mennyiségű papírt. Ebédnél, amikor a volt részlegemen lévő munkatársaimmal akartam beszélni, ők elfordultak tőlem.

Egy nap megláttam egy régi jó barátomat, Annát:

• Anna, várj! - kiabáltam utána. Megfordult és megvárt.
• Szia, Fruzsi! - köszönt.
• Szia, Anna! Úgy örülök, hogy megláttalak. Nincs kedved ma velem ebédelni? - kérdeztem boldogan. Jól esett a káosz közepén egy jó ismerőst látni.
• Ohh… Sajnálom, Fruzsina, de… ööö… nem tudok ma ebédelni. Dolgom van - válaszolt zavartan. - Most mennem kell, sajnálom.

Nem nézett rám, csak elfordult és szinte futva távozott.

Minden nap egyre szürkébb és szürkébb lett. Már nem is láttam a színeit a világnak. Csak felkeltem, begurultam a munkahelyemre, elvégeztem a papírmunkát, vásároltam, majd hazagurultam. Otthon pedig csak ültem. Odakint mindenki összesúgott a hátam mögött, utánam kiabáltak.

Egy nap szokásos szerint a boltban néztem a polcokat. Általában mindent megtaláltam, ami kellett. Ám aznap átrendezték a szupermarketet. A tésztákat olyan magasságba rakták, ahová én már nem értem fel, bárhogy is nyújtóztam.

• Én biztos inkább a halált választottam volna, mint hogy így éljek! - hallottam a hátam mögül egy lány hangját.
• Ne is törődjön velük! - jött egy férfi hangja mellőlem. Felnéztem. Magas, jól öltözött, harmincas éveiben járó jóképű férfi volt. - Szerintem nagyon bátor, hogy felvállalta ezt az életet. Kevesen elég erősek hozzá. Kitartás!

Felnyúlt a polcra, levett egy zacskó tésztát, majd a kezembe adta és elsétált. Hónapok óta ő volt az első ember, aki kedves volt hozzám. Elgondolkoztam a szavain. Tényleg bátor vagyok, hogy nem a halált választottam? Vagy inkább őrült? Miért mondta azt, hogy kevesen? Nem én vagyok az egyedüli ilyen ember?

Hazaérve egyből elővettem a laptopom, majd a nyilvános adatok között kezdtem kutatni. Minden kórházi jelentést végignéztem. Országon belülit, kívülit. Sajnos nem jutottam semmire. De akkor láttam egy kis esélyt arra, hogy talán nem egyedül  vagyok, és ez erőt adott.

Onnantól kezdve szép lassan mintha visszatért volna belém az élet. Elkezdtem gondolkodni, hogyan tehetném az életemet könnyebbé. Eladtam a régi házamat, és vettem helyette egy egyszintes lakást, viszonylag közel a szupermarkethez és a munkahelyemhez. Hosszas keresés után találtam egy vállalkozást, akik hajlandóak voltak segíteni nekem megtervezni a házam egyes bútorait, hogy azokat rendesen tudjam használni. Miklós, a formatervező mérnök nagyon kedves és együttműködő volt. Egyáltalán nem zavarta, hogy kerekesszékes vagyok. A munkálatok végeztével nagyon hálás voltam, amiért ő és a csapata hajlandóak voltak ügyfelüknek elfogadni engem.

• Nagyon szépen köszönöm, Miklós! Csodálatos munka!
• Megtiszteltetés volt, hölgyem. Az igazat megvallva először kételkedtem, hogy képes lesz-e kifizetni az árat, de úgy gondoltam, adok egy esélyt. Nem bántam meg. Maga nagyon erős nő, Fruzsina. Remélem, eléri a céljait, amelyeket kitűz majd maga elé. Ha bármilyen bútor kell még Önnek,  hívjon csak nyugodtam! - rázott velem kezet.

Felmondtam a munkahelyemen, és a bankban összegyűjtött pénzemből egy szervezetet alapítottam magamnak, melyen keresztül a kerekesszékesek jogait próbáltam érvényesíteni az országunkban. Bár nem tudtam pontosan, élnek-e még rajtam kívül hozzám hasonló emberek, de éreztem, hogy igen. Reménykedtem, ha meglátják, hogy én szervezkedni kezdtem, felbátorodnak és megkeresnek.

***

Egyik nap a nappalimban ülve éppen egy kérvényt írtam, hogy minden lépcső mellett legyen feljáró rámpa, ahol a kerekesszékesek is felmehetnek, amikor jelzett a laptopom. Egy olvasatlan e-mail.

Dóri mára már a legjobb barátnőm, és együtt vezetjük a Mozgásszabadságot Mindenkinek elnevezésű szervezetet, amelyben a világ összes tájáról mindenféle mozgássérült részt vesz. Ügyvédek próbálják kiharcolni a törvényeket, melyekkel könnyebbé tehetnénk az életünket. Fiataloknak tartunk előadásokat arról, hogy attól, hogy kerekesszékben ülünk, még épp ugyanúgy el tudjuk végezni a hétköznapi feladatainkat, csak kellenek hozzá kisebb segítségek.   

Azt hiszem, újra boldog vagyok.

      

Arudal made by me

Az Amarellis fertőzés

2215. szeptember 21.
  - Gyerekek nagy megtiszteltetés érte az iskolánkat...-harsogta az igazgató. A gyerekek mind izgatottan ültek az előadóban. Eddig végig a médiától elrejtőzve éltünk, de most, hogy már csak 100 évünk van hátra, megegyeztünk, hogy elmeséljük a történetünk.-...mi fogadhatjuk először az első homo amarellis-t a földön. Amarillt az ősanyánkat!
Amint elhangzott a nevünk, felsétáltunk a lépcsőn. A színpadra felérve láttuk a gyerekek arcára kiülő döbbenetet. Felemeltük a mikrofont: 
- Ahogy végignézek rajtatok, manapság már senki számára sem furcsa, hogy felemás szeme van a másiknak. Pedig nem rég még ez nem így volt. Pontosan 200 évvel ezelőtt történt, hogy Amy az első amarellis gazdatestévé váltam. Egy egyszerű normális napnak indult...

2015. szeptember 21. Dominika 
  Az ébresztőórám csöngésére ébredtem. Kinyomtam. Nehézkesen kikeltem az ágyból. Felöltöztem, megreggeliztem, szempillaspiráloztam és már indultam is a suliba. Az órák unalmas teltek, szünetekben a barátaimmal voltam. Délután hazafelé sétáltam zenét hallgatva, amikor felnéztem az égre és észrevettem egy fényes csóvát, ami felém tartott. Ám ezt csak későn észleltem, így mire felfogtam, már nem tudtam menekülni. Ahogy eltalált, olyan érzés volt, mintha egy faág esett volna fejemre. Elkezdtem szédülni, majd elájultam. 
  - Dominika....-Anyám hangjára tértem magamhoz egy kórházi szobában. Körbenézve megállapítottam, hogy öten vagyunk a szobában. Anya, apa, a tesóm, egy orvos és én. 
- Hogy érzi magát?-kérdezte az orvos. 
- Jól.-feleltem. Az éles fájdalom a fejemben megszűnt, semmit nem éreztem. Remekül voltam.
- Valószínűleg csak egyszerű vércukorszint zuhanás lehetett-mondta az orvos a családomnak.-Nem találtunk semmilyen más betegségre utaló jelet.

***

  - Istenem annyira megijedtem, amikor felhívtak a kórházból, hogy eszméletlenül találtak az utcán.-mondta aggódva anyám, miközben hazafelé mentünk a kórházból. 

  A ház felhatójára érve apa leállította a kocsit, én pedig csak arra vágytam, hogy felmehessek a szobámba és folytathassam a megszokott délutáni tevékenységeim.

  - Gyere be!-szóltam, amikor kopogást hallottam.

- Szia.-nyitott be tesóm.

- Szia.

- Hogy vagy?-kérdezte.

- Még mindig jól vagyok.-mosolyogtam rá.

- Akkor jó.-mosolygott vissza.-Hoztam sütit.

- Imádlak!Köszönöm.-öleltem meg, majd kivettem a kezéből a kedvenc sütim.

2015. szeptember 21. Amy

  A föld légkörébe belépve valamivel gyorsabb voltam, mint kellett volna, de még az elfogadható értéken belül maradtam. A felszínhez közeledve, elkezdtem túllépni a határt. A becsapódás előtt pedig már bőven túl voltam rajta. Bizonyossá vált nekem, hogy a betáplált koordinátákat nem érem el. Csak reménykedni tudtam, hogy azért túlélem. Megkezdődött a csatlakozás...

- Dominika....-egy fura nő hangjára ébredtem. Sikerült. Épp egy gazdatestre estem. Amilyen gyorsan csak lehetett belekapcsolódtam az egyik sejtjébe és elkezdtem beleolvadni a DNS-ébe. Ez egy hosszas folyamat. Ám abban a pillanatban, hogy a kapcsolat létrejött, már érzékeltem a körülöttem történő dolgokat.

A nőt, akinek a hangjára ébredtem, Anyának hívták, és eléggé idegesítő volt. Folyton csak beszélt. Az idősebbik férfit Apának hívták. A fiatalabbikat Andrew-nak. Végig csak figyeltem, mit csinálnak ezek az emberek, ám egyszer csak megszűnt a látó készségem. Ezzel együtt pedig könnyebbé vált belefolynom a test minden egyes porcikájába. Szép lassan elkezdtem begyűjteni az információkat. Elnevezések, kapcsolatok. Először ezeket kellett megtudnom.