Chapter 5
Az élettől sokszor kapunk reményt, viszont épp mikor már kezdünk pozitívan gondolkozni, és boldogok lenni valami, rossz történik.
Esténként mindig félek elaludni, mert álmomban újra, és újra átélem a múlt szörnyűségeit. Azt, hogy mennyire boldog voltam, és hogy milyen gyorsan végen lett mindennek. Hideg várbörtön, tárgyalások, megrovó tekintetek, Daniel, a párbaj mely az utolsó esélye volt, hogy megmeneküljön. Az egészet végig kellett néznem. Ahogy a vezetőnket próbálja legyőzni, hogy megbocsájtást nyerjen. Az első sérülést, ami után abba kellett volna hagyni a versenyt. Az őrült mosolyt, amivel az a férfi bevitte a végső csapást. Majd a testet, mely körül egyre nagyobb lett a vértócsa, és a szemeket, melyek halottan bámultak rám.
Sírva riadok fel. Már világosodik az ég alja. Kikelek az ágyból, lassan odasétálok a tükör elé. Csapzott a hajam. Megfordulok. A jel még mindig látszik a jobb lapockámon. Soha nem fog eltűnni, mindig emlékeztetni fog, hogy egykor hová is tartoztam.
Esténként mindig félek elaludni, mert álmomban újra, és újra átélem a múlt szörnyűségeit. Azt, hogy mennyire boldog voltam, és hogy milyen gyorsan végen lett mindennek. Hideg várbörtön, tárgyalások, megrovó tekintetek, Daniel, a párbaj mely az utolsó esélye volt, hogy megmeneküljön. Az egészet végig kellett néznem. Ahogy a vezetőnket próbálja legyőzni, hogy megbocsájtást nyerjen. Az első sérülést, ami után abba kellett volna hagyni a versenyt. Az őrült mosolyt, amivel az a férfi bevitte a végső csapást. Majd a testet, mely körül egyre nagyobb lett a vértócsa, és a szemeket, melyek halottan bámultak rám.
Sírva riadok fel. Már világosodik az ég alja. Kikelek az ágyból, lassan odasétálok a tükör elé. Csapzott a hajam. Megfordulok. A jel még mindig látszik a jobb lapockámon. Soha nem fog eltűnni, mindig emlékeztetni fog, hogy egykor hová is tartoztam.
~~~
Reggelinél még mindig az esti rémálmom hatása alatt állok, fáradt vagyok. Mióta találkoztam a csapattal, azóta minden este ilyen álmok gyötörnek. Előtte is voltak, azóta viszont gyakoribbak. Most nem siettetek senkit, nem is figyelek nagyon oda, csak megyek előre. Egyszer megcsúszok és majdnem leesek a fáról, de Silen megfog. Látja, hogy eléggé elveszett vagyok, nem szól semmit, csak helyet cserél velem, így ő lesz az utolsó a sorban.
Akadálymentesen érünk el a határig. Az őrbódéban is csak egy fiatal, valószínűleg új őr ül. Furcsállom, hogy az incidensek után nem erősítették meg a védelmet a határokon. Bedobok egy füstbombát a dódéba, aztán futásnak eredünk. Még hallom, ahogy a fiú szitkozódva próbál kijutni a füstből, majd megfújni a figyelmeztető kürtöt. Ám mire odaér az erősítés, már rég a Dél-Vérmező fáin mászunk.
