Szomorú történet
-Chhh... - sziszegtem, miközben felálltam. Lenéztem a lábamra, a bokám megduzzadt. Nagyon fájt.
-Lili, drágám. Gyere vissza. - Hívott egy nyájas hang. A mostohaanyám. Egy szörnyeteg. Mikor apa ott van, olyan kedves és gyönyörű, mindenkit megbabonáz. Amint apám elmegy, gonosszá válik. Rosszul bánik velem, mintha a szolgája lennék. Sokszor meg is vert már. Néha pedig, amikor nagyon mérges lesz, megváltozik, az arca egy félig csontvázszerű lénnyé válik, a szeme pedig kifordul. Most is mérges. Véletlen ráborítottam a tejem a ruhájára, miközben fordultam kifelé a folyosóról. Meg akart ütni, ezért elszaladtam, de menekülés közben beleléptem egy lyukba. Nem nézek hátra, csak nekiindulok újra. Nem akarom többet látni. Soha. Futok a kerítés felé, mit sem törődve a lábamba nyilalló fájdalommal. Csak rohantam, átmásztam a kerítésen, majd tovább, minél messzebb a háztól. Végig a réten, be az erdőbe. Folytak a könnyek az arcomról a fájdalomtól, melyet a kificamodott bokám és apám otthagyása okozott. Nem bírtam tovább. A földre zuhantam. Már este volt és hideg. Ott feküdtem a földön, amikor hirtelen reccsenő hangot halottam. Ahogy felnéztem, egy farkassal találtam szemben magam. Ijedtemben felkeltem, és újra rohanni kezdtem, amennyire a lábam engedte, ám a farkas gyorsabb volt. Elkapott. Éreztem, ahogy a karmaival belemart a bőrömbe, majd a vért, ami szép lassan csorgott ki a sebekből, melyeket ejtett rajtam. Csak tűrtem az arcomon lefolyó könnyekkel, ahogy a nőstény állat a mancsát a mellkasomra rakta, karmait belemélyesztve. Néztem a holdat, mely szép lassan közelebb jött hozzám, majd fényével mindent beterített, végül eltűnt nyomtalanul, feketeséget és nyugalmat hagyott maga után. Közben pedig csak egy mondat járt a fejemben: Bocsáss meg Apa!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése