Keserédes

• Jól van, édesem, most épp vezetek. Ha hazaértem, megnézem az iratokat!
• De nekem most kellenek! Nagyon fontos, az anyósülés előtti rekeszben vannak. Csak nyisd le, és egyből ott lesznek.
• Mondom, épp vezetek, nem állhatok neki itt keresni! - válaszoltam kicsit ingerültebben, miután már vagy tíz perce próbáltam meggyőzni Áront, hogy nem alkalmas az idő holmi kocsiadatok előkeresésére.
• Csak lenyitod! El sem kell nézned a szélvédőről. Most van itt a vevő.
• Nem tud várni még egy öt percet? - kérdeztem.
• Nem. Azt mondta, elmegy, ha nem adom neki most, mert nincs ilyenekre ideje. Kérlek! Tudod, hogy fél évbe telt, mire találtunk egy vevőt.,,- kérlelt sokadjára is. Végül megadtam magam.
• Jól van! Szóval az anyósülés előtti rekeszben, igaz?… Nincs itt - mondtam, miután végigtapogattam minden centiméterét a rekesznek, de semmit nem találtam.
• Dehogynem! Ott kell lennie! Biztos!
• Hát pedig itt nincs.
• Tisztán emlékszem, hogy odatettem. Nézd meg még egyszer!
• Nem tudom megnézni, mondom! Hagyd elmenni! - Kezdtem nagyon ideges lenni. Ha a vevőnek nincs ideje, miért erre az időpontra jelentkezett, hogy jönne megbeszélni a részleteket? Néztem az előttem lévő üres utat. Lehajoltam, hogy benézzek a lyukba.

• Na megtaláltad már? Mondom, nézz bele, ott kell lennie! - Áron is kezdett egyre mérgesebb lenni.
• Nézem már, jó?! - kaptam fel a fejem.

Két piros lámpa. Félrerántottam a kormányt. Felém rohanó szalagkorlát.

• Drágám...?! - Áron ijedt hangja hallatszott a vonal végéről.

Hatalmas csattanás. Minden elsötétült.

***

A kórházban ébredtem. Áron ott ült mellettem. Ahogy meglátta, hogy felébredtem, kiszaladt a szobából, majd egy orvossal tért vissza.

• Hogy érzi magát? - kérdezte a doktor egy gyors rutinvizsgálat után.
• Kicsit tompán… - feleltem.
• Hatalmas szerencséje van, hölgyem. Ilyen sebességgel kisodródni az az útról… ezt nem sokan élik túl. A tompa érzés természetes több hetes kóma után. Szép lassan majd kitisztul minden.

***

Villogó fények. Emberek beszélnek körülöttem. Egy lámpa fénye világít a szemembe. Megint egy orvos. Fekszem az ágyamban. Egy mondat visszhangzik a fejemben újra és újra: ...Nem tudtuk már megmenteni az idegeket, sajnos lebénult...

***

Csurom vizesen ébredtem. A balesetem óta egy év telt el, de még mindig rémálmok gyötörnek. Ennyi idő alatt nagyjából hozzászoktam ehhez az élethez, de 2250-ben egy tolószékes ember olyan ritka látvány volt, mint a fehér holló.

Amikor Áron kitolt a kórház ajtaján, és elindultunk az autóig, az utcán lévő összes ember tekintetét magamon éreztem.

Otthon megváltoztak a dolgok. Azelőtt minden nap én főztem, takarítottam. Ám amikor az ember egy székhez van kötve, megváltoznak a dolgok. Nem értem fel a konyhában a főzőpaneleket, sem a hozzávalókat. A takarítást még sikerült megoldanom, ám az emeletre már nem tudtam felmenni. Áron csinált helyettem mindent. Aludnom is a kanapén kellett. Kezdtünk elhidegülni. Egyik nap végül elém állt:

• Fruzsina, sajnálom, én ezt nem bírom tovább!
• Tessék...?! - Hirtelen elöntött a félelem. Itt fog hagyni?
• Nem bírom! Nem tudunk elmenni sehová, mivel nem tudsz lépcsőzni, futni, kirándulni. Repülővel sem tudunk utazni. Nekem mozgás kell! Még az emeletre sem tudsz feljönni. Minden éjjel egyedül alszom. Bárhová viszlek, mindenki mutogat ránk, megszólnak. Régen irigykedtek rám amikor, beléptem veled valahová...

Beszélt még hozzám egy ideig. Láttam, ahogy mozog a szája, ám nem hallottam semmit. Bepánikoltam. Itt fog hagyni. Hogyan boldogulok egyedül? Ez az ország, sőt, ez a világ sem a kerekesszékesekre volt tervezve, mióta az orvostudomány képes volt regenerálni az egy bizonyos mértékig megrongálódott idegeket. Hogy megyek el bárhová is? Vásárolni, dolgozni? Hogy fogom túlélni ezt a világot egymagam?

***

Az után a nap után nem beszéltem többet Áronnal, nem is láttam. Gyorsan összepakolt. Egy szó nélkül lépett ki az életemből. Szörnyen fájt, amit tett. Szükségem lett volna rá, és otthagyott. Egyedül voltam.

A munkahelyemen a balesetem előtt én intéztem az összes megbeszélést. Időpontokat egyeztettem,  sőt néha még az ügyfelekkel is én találkoztam. Ám a balesetem után a főnököm lassanként lefokozott. Már nem engedte, hogy tárgyaljak az ügyfelekkel. Helyette kaptam egy irodát, rengeteg papírmunkával. Nem láttam mást az irodámban, mint a négy falat, egy asztalt, egy monitort és hatalmas mennyiségű papírt. Ebédnél, amikor a volt részlegemen lévő munkatársaimmal akartam beszélni, ők elfordultak tőlem.

Egy nap megláttam egy régi jó barátomat, Annát:

• Anna, várj! - kiabáltam utána. Megfordult és megvárt.
• Szia, Fruzsi! - köszönt.
• Szia, Anna! Úgy örülök, hogy megláttalak. Nincs kedved ma velem ebédelni? - kérdeztem boldogan. Jól esett a káosz közepén egy jó ismerőst látni.
• Ohh… Sajnálom, Fruzsina, de… ööö… nem tudok ma ebédelni. Dolgom van - válaszolt zavartan. - Most mennem kell, sajnálom.

Nem nézett rám, csak elfordult és szinte futva távozott.

Minden nap egyre szürkébb és szürkébb lett. Már nem is láttam a színeit a világnak. Csak felkeltem, begurultam a munkahelyemre, elvégeztem a papírmunkát, vásároltam, majd hazagurultam. Otthon pedig csak ültem. Odakint mindenki összesúgott a hátam mögött, utánam kiabáltak.

Egy nap szokásos szerint a boltban néztem a polcokat. Általában mindent megtaláltam, ami kellett. Ám aznap átrendezték a szupermarketet. A tésztákat olyan magasságba rakták, ahová én már nem értem fel, bárhogy is nyújtóztam.

• Én biztos inkább a halált választottam volna, mint hogy így éljek! - hallottam a hátam mögül egy lány hangját.
• Ne is törődjön velük! - jött egy férfi hangja mellőlem. Felnéztem. Magas, jól öltözött, harmincas éveiben járó jóképű férfi volt. - Szerintem nagyon bátor, hogy felvállalta ezt az életet. Kevesen elég erősek hozzá. Kitartás!

Felnyúlt a polcra, levett egy zacskó tésztát, majd a kezembe adta és elsétált. Hónapok óta ő volt az első ember, aki kedves volt hozzám. Elgondolkoztam a szavain. Tényleg bátor vagyok, hogy nem a halált választottam? Vagy inkább őrült? Miért mondta azt, hogy kevesen? Nem én vagyok az egyedüli ilyen ember?

Hazaérve egyből elővettem a laptopom, majd a nyilvános adatok között kezdtem kutatni. Minden kórházi jelentést végignéztem. Országon belülit, kívülit. Sajnos nem jutottam semmire. De akkor láttam egy kis esélyt arra, hogy talán nem egyedül  vagyok, és ez erőt adott.

Onnantól kezdve szép lassan mintha visszatért volna belém az élet. Elkezdtem gondolkodni, hogyan tehetném az életemet könnyebbé. Eladtam a régi házamat, és vettem helyette egy egyszintes lakást, viszonylag közel a szupermarkethez és a munkahelyemhez. Hosszas keresés után találtam egy vállalkozást, akik hajlandóak voltak segíteni nekem megtervezni a házam egyes bútorait, hogy azokat rendesen tudjam használni. Miklós, a formatervező mérnök nagyon kedves és együttműködő volt. Egyáltalán nem zavarta, hogy kerekesszékes vagyok. A munkálatok végeztével nagyon hálás voltam, amiért ő és a csapata hajlandóak voltak ügyfelüknek elfogadni engem.

• Nagyon szépen köszönöm, Miklós! Csodálatos munka!
• Megtiszteltetés volt, hölgyem. Az igazat megvallva először kételkedtem, hogy képes lesz-e kifizetni az árat, de úgy gondoltam, adok egy esélyt. Nem bántam meg. Maga nagyon erős nő, Fruzsina. Remélem, eléri a céljait, amelyeket kitűz majd maga elé. Ha bármilyen bútor kell még Önnek,  hívjon csak nyugodtam! - rázott velem kezet.

Felmondtam a munkahelyemen, és a bankban összegyűjtött pénzemből egy szervezetet alapítottam magamnak, melyen keresztül a kerekesszékesek jogait próbáltam érvényesíteni az országunkban. Bár nem tudtam pontosan, élnek-e még rajtam kívül hozzám hasonló emberek, de éreztem, hogy igen. Reménykedtem, ha meglátják, hogy én szervezkedni kezdtem, felbátorodnak és megkeresnek.

***

Egyik nap a nappalimban ülve éppen egy kérvényt írtam, hogy minden lépcső mellett legyen feljáró rámpa, ahol a kerekesszékesek is felmehetnek, amikor jelzett a laptopom. Egy olvasatlan e-mail.

Dóri mára már a legjobb barátnőm, és együtt vezetjük a Mozgásszabadságot Mindenkinek elnevezésű szervezetet, amelyben a világ összes tájáról mindenféle mozgássérült részt vesz. Ügyvédek próbálják kiharcolni a törvényeket, melyekkel könnyebbé tehetnénk az életünket. Fiataloknak tartunk előadásokat arról, hogy attól, hogy kerekesszékben ülünk, még épp ugyanúgy el tudjuk végezni a hétköznapi feladatainkat, csak kellenek hozzá kisebb segítségek.   

Azt hiszem, újra boldog vagyok.